Tegnap este, fél 7 körül találkoztunk a szokásos szabadtéri műfüves focink előtt. Ekkor még nem esett, de a felhők gyülekeztek szépen. Átöltözés, bemelegítés, eső még mindig sehol. Ellenben ahogy lejöttek a pályáról az előttünk focizó srácok, és pályára léptünk mi, szinte azonnal esni kezdett. Mit esni? Szakadni!

Hideg szél is fújt, így legalább volt miért futni, ha nem akartunk fázni. Látni viszont nem sikerült mindig a szempilláimon lógó esőcseppektől. Csak a villámlástól aggódtam kicsit. Nem is igazán attól, hogy belénkcsap, hanem mert fákkal van körülvéve a pálya. Szerencsére nem történt baj. A körülmények ellenére mindenki hősiesen végignyomta a meccset, le a kalappal előttünk.

Az öltözőben kitaláltam, ha már úgyis szétáztunk, ne is öltözzünk át, jöjjünk gyalog haza. Remélem haverok agyonvernek, ha máskor ilyen idióta ötleteim vannak. Hazaúton a dzsekim zsebében elázott a pénztárcám (most volt barátnőm fényképének alján kicsit elmosódott a Szeretlek szó, bár egyáltalán minek van még mindig az ő fényképe a pénztárcámban?). Ez még a kisebbik baj volt, itthon gyorsan megszáradt a pár papírpénz a többi meg műanyag kártya, pénzérme...

Ami inkább baj, hogy az utat rövidítendő átvágtunk egy füves területen, amin egy kis domb is volt terepakadályként. Na ott sikerült kétszer is pofáraesnem a csúszós, sáros domboldalon. Tanulság: teremcipő nem túrabakancs. Legalább két havernak szereztem pár vicces percet. :)

Hazaérve szurkoltam, hogy senkivel ne akadjak össze a lépcsőházban. Hát ez sem jött össze, mert a liftből kilépve húgommal és barátjával akadtam össze, akik döbbenten néztek rám, a sáros, csapzott mocsári szörnyre. Itthon vetkőzés, nedves cuccokat kivágtam az erkélyre, magamat be a fürdőkádba, és egy forró zuhany után már én is csak röhögtem az egészen.