Döbbenet, hogy van olyan ember, aki már azzal földöntúli mosolyt tud csalni az arcomra, hogy hozzámszól. Rég nem hallottam felőle, ő sem tudott egy ideje rólam. Eszébe jutottam, megkeresett. Én pedig most nagyon hálás vagyok ezért, és legalább 1,5 órán keresztül eszembe sem jutott, hogy kicsi vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, és még életem sincs.

Kezdek túl érzelgős lenni. Öregszem, azt hiszem. Pedig mikor megszülettem, még egész fiatal voltam, és utána évekig nem voltam elég idős a legtöbb dologhoz. De legalább fényképek mellett más is megmaradt abból a korból.

A képen egy pont-pont-vesszőcske emberke látszik, amit Kicsiliszi koromban csak kökőkének neveztem, mert akkor a pont-pont-vesszőcskének semmi értelme nem volt, ráadásul kimondani is körülményesebb volt, mint a kökőkét. Kökőke legalább úgy mosolyog, mint én ma este. Teljesen felszabadult, sötétkék tintaszemei csak úgy ragyognak.

Kökőke felett egyébként almák látszanak szárral lefelé. A leginkább almának kinézőt nagyapám, vagy nagymamám rajzolta elő, én pedig próbálkoztam a copypaste-tel, láthatóan nem sok sikerrel. Sajnos azóta sem tudok jobban rajzolni.