Este - miután a fehéroroszok összetörték a jégkorong válogatottunk könnyű bentmaradásáról szőtt reményeinket, s ezáltal sok magyar szívet is - Diósgyőr felé vettem az irányt. Közel egy éve nem voltam DVTK meccsen, és igazából én magam sem tudom, hogy miért mellőztem ezt a programot egyébként nem éppen szoros időbeosztásomból. Talán a magyar focit körülvevő nihil miatt, netán a régi szenvedély kopott meg kicsit, esetleg elhatalmasodó depresszióm miatt éreztem úgy, hogy a csapatnak nincs szüksége rám, és nekem sem a csapatra.

De most jó volt újra látni a piros-fehér tömeget. Pláne mivel "keleti rangadó" volt a Nyíregyháza ellen, így valószínűleg többen is voltak kint, mint mondjuk a Győr ellen másfél hete. Sajnos a szurkolók lelkesedése nem (vagy legalábbis nem végig) ragadt át a csapatra, de így is sikerült hosszú idő után legyőzni a Spartacust a diósgyőri "katlanban". A katlant most vehetjük szó szerint is, hiszen a 80. perc környékén az egész stadionban tüzek gyulladtak a lelátón. Utólag örömtüzeknek is mondhatók, hiszen a hátralevő időben is megtartotta a csapat az 1-0-s előnyt.

Hiányzott már kicsit egy ilyen élmény, és ilyenkor bánt a lelkiismeret, hogy miért nem mentem eddig. Legközelebb ott leszek?