Bár kommentár nélkül akartam idebiggyeszteni a videót, amelyen a diósgyőri stadion bontási munkálatai látszanak, de egyszerűen nem tudom szó nélkül hagyni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy második, pláne első otthonom volt az "aréna", mert az utóbbi egy-másfél évben elég sokat hűtlenkedtem, de mégsem hagy hidegen, ahogy a munkagép gyufaszálként töri a betonlapokat.

Azokat a betonlapokat, amelyeken nagyon sokszor álltam, szurkoltam. És nem csak én! Apám, sőt előtte nagyapám, barátaim, ismeretlen szurkolótársaim, akikkel a hazai mérkőzések szűk vagy bő két órájában osztoztunk az élményeken. Ezek az élmények lehettek jók vagy rosszak, az biztos, hogy sokunkat elkísértek haza, iskolába, munkahelyre, és többünkben akár napokig, hónapokig, vagy talán évekig mély nyomot hagytak.

Ezek a beton elemek valami nagy dolognak biztosítottak helyet hétről-hétre. Évtizedeken át ott voltak azoknak az embereknek, akiknek nem csak anatómiai természetesség révén piros a szíve, a vére, hanem átvitt értelemben is. Ezeknek az emberek egy szentély padlóját alkották ezek a kövek. És ezek az emberek javarészt tudják, hogy a 13-as nem csak egy szám, Csáky nem csupán egy személy, és hogy nem csak az életnek van napos oldala.

Tömött lelátós csapatkép a Dundee United-Diósgyőr mérkőzés programfüzetéből

Sokan sokmindent megtettünk azért, hogy ott lehessünk. Egyesek kilométereket utaznak minden hazai fordulóra, mások akár melóból is lelépnek, ha hétközi meccsre csak úgy érnek ki. Jómagam egyszer középiskolából maradtam ki az utolsó két óráról egy Fradi elleni kupameccsre (más egész napra be sem jött). Persze valahogy hivatalossá kellett tennem a dolgot, úgyhogy édesapámmal beirattam az ellenőrzőmbe a "kikérőt". Családi okok miatt kellett okvetlenül elhagynom az intézményt még 12 óra előtt. Informatika tanárom elolvasta, majd rámkacsintott. Családi ok, persze. És már mentem is piros-fehér családomhoz a nagy családi házba.

A Lenin Kohászati Művek már a múlt, hamarosan a lelátók is

A nagy családi házba, melynek egy része napjainkban porba hull. Pedig sok dolgot megéltek ezek a lelátók. 1939-ben épültek (igen, kerek 70 évvel ezelőtt), tehát egy világháborút is túléltek a "diósgyőri bástyák". De nem csak borzalmaknak voltak tanúi ezen építmények, hanem megannyi örömnek is, hiszen a szerencsések akár kupagyőztes vagy éppen nemzetközi kupában győztes párharcot vívó csapatokat is láthattak. De sajnos, ahogyan egyszer minden felett, a stadion felett is eljárt az idő. 70 év minden nyoma látszott az ütött-kopott lépcsőkön, korlátokon, ez így nem maradhatott fenn az örökkévalóságnak.

Manapság sem volt ritka, hogy ennyien legyenek a középső szektorokban

Egy lassan 100 éves klub 70 éves stadionja. Az előbbi "öreg" már többször szorult újraélesztésre, utóbbinál szerencsére nem jutottunk el addig, és bár apránként, de eddig is fiatalodott, megújult. Most azonban gyökeresen megváltozik majd a stadion képe. A jól ismert "bástyák" egy részének helyére modern lelátó kerül. Így oda a régi látkép, amely néhány embert kakastaréj sült szalonnára emlékeztetett, néhányat nagyra tátott műfogsorra, vagy éppen nyitott vadcsapdára, másoknak örökre bástyák maradnak. Nem annyira ismertek, mint a régi Wembley tornyai, de nekünk, piros-fehéreknek mégis kedvesebbek.

A bal oldali egyenes 7 szektorától búcsúzunk

És jön majd valami új. Valami más. Valami teljesen szokatlan a napos oldalra szocializálódott szurkolótársaimnak. Eleinte biztosan sokan kényelmetlennek találjuk majd az egészet, és állunk majd egyik lábunkról a másikra (pedig akár ülhetnénk is a leendő műanyag székeken). Lehet, hogy néhányan nem is mennek majd az új részre, hanem inkább áttelepülnek a kanyarok régi szektoraiba. Kicsit olyan lesz, mint amikor Jay és Néma Bob nem találja a helyét egy másik bolt előtt, miután elzavarták őket az addigi törzshely Stop Shop elől. Vagy olyan, mint amikor a kedvenc, agyonhordott, ám legkényelmesebb ruhadarabunkat kinőjük, kikopik, vagy elszakad, és az új ruha sehogy nem tud annyira jó lenni, mint a régi. Idővel persze sokmindent meg tud szokni az ember, sőt sok dolgot meg is szeret annyira, hogy egy idő után elhomályosuljon a régi emléke. Talán így lesz ezzel a stadionrésszel is.

Meglátjuk, hogy milyen lesz az új...

De a régit is jól a szívünkbe zárjuk.