Gerzson jó srác. Mindig iszik, ha valamit elé tesznek. Általában ez sodorja bajba. A sokadik kör pálinka után már a pultos hölgy körül legyeskedett, de csak kézcsókig jutott. Még pár pálinka, na meg egy kiadós zápor után már nem csak az alkohol nehezedett rá, hanem a párás levegő nyomása is. Tudta, hogy menni kéne, későre jár. Holnap is lesz nap. Megint inni kell.

Biccentett Ubulnak, aki szintén nem volt már annyira jó kedvében, mint egy órája, amikor még vígan táncolt a szintetizátoron előadott klasszikusokra. Elindultak Alfréd és a haverok után a hétvégi szállásra, ahova a többiek már percekkel korábban leléptek. És itt veszítette el Gerzson a fonalat.

Másnap reggel 7-kor arra ébredt, hogy a tőle pár méterre repkedő galambokat beleszőtte álmába, galamboknál sokkal félelmetesebb élőlények képében. Na meg a hideg is rázta, mert szeptember elején már túl hidegek a hajnalok ahhoz, hogy valaki a teraszon aludjon. Látta, hogy sár száradt a kezeire, arcán is húzódott a bőr. Az édes anyaföld keményedett ruháira, kóvájogva dobálta le magáról mindet. Arcáról, karjáról lemosta a koszt, tiszta ruhákba bújt, majd fekhely után nézett, és aludt még pár órát.

Később összerakta az éjjelt a többiektől hallott mozaikokból, és jókat röhögtek a hétvége további részében.