Szomorú évforduló van ma, ugyanis 8 éve már 9/11-nek. Mondjuk a legszomorúbb még mindig az, hogy nem tudunk semmi biztosat a dologról, csak annyit, hogy emberek haltak meg, épületek dőltek össze, és azóta úgy gondoljuk, hogy semmi és senki nincs biztonságban, ha bizonyos érdekek úgy diktálják.

Emlékszem 2001. szeptember 11-re. Magyarországon is szomorkás nap volt, bár szerencsére csak az időjárás miatt. Egész nap egy percre sem sütött ki a nap, és a máskor oly szép Bükk is szürke ködbe burkolózott a város körül. Szentségeltünk is az akkori barátnőmmel, mert ebben a csodálatos időben a város másik végébe kellett mennünk, mivel derék állami pénzintézetünk a belvárosi központ helyett a város legtávolabbi sarkába utalta ki az egyetemen igényelt junior kártyák ügyintézését. De elindultunk kettecskén, gondoltuk, legalább addig is együtt vagyunk. Bankos ügyek után hazafelé sétáltunk, és ez eszményi időpont volt arra, hogy filozófikus beszélgetést ejtsünk meg. A kérdésem a következő volt:

Te hol élnél szívesebben, a múltban vagy a jövőben?

Én a múltat választottam, egészen pontosan a középkort. Mindig vonzott a lovagok kora, ezáltal a háborúk is szép nagy kardokkal, páncélban, címeres pajzzsal. A Robin Hood és Ivanhoe filmeket százezerszer meg bírtam nézni. Tetszettek a lovagi eszmék, meghalni valami magasztos célért, hősmesékben, legendákban fennmaradni. Ez mondható amolyan fiús dolognak, azt hiszem.

Barátnőm ellenpólusként a jövőt választotta. Ennek oka az volt, hogy szerinte kevesebb a háború, mint régebben. Viszont felvetettem, hogy a technika fejlődése miatt, ha háborúra kerül sor, valószínűleg sokkal többen halnak meg, mint régen. Abban viszont mindketten egyetértettünk, hogy talán egyre felelősebben gondolkodik a világ, és talán többen igyekeznek elkerülni a háborúkat, mint ahányan bele akarják sodorni az emberiséget, és talán a többség akarata az erősebb. Megegyeztünk, hogy esetlegesen kisebb a valószínűsége a jövőben egy nagy háborúnak, legalábbis a civilizált világban, elhatárolódva pl. néhány afrikai országtól, amelyek most élik középkorukat, sajnos újkori fegyverekkel.

E beszélgetés után délután 3 körül értünk haza, így már élő egyenesben láttuk a tévében, ahogy füstölög a WTC két tornya, majd összeomlik. Azonnal telefonáltam, és csak annyit bírtunk ismételgetni: Ezt nem hiszem el! És ez a hitetlenkedés már 8 éve tart, de ez már egy másik történet...