Coming out: gyűjtöm a söröscímkéket. Na bumm! Nem egy nagy valami. Három sima borítékban elfér az egész gyűjtemény, és fogalmam sincs, hogy mennyi lehet összesen, de egyszer beszkennelem az egészet, és akkor megszámolom.

A lényeg, hogy a címkegyűjtésnek (és persze a sörfogyasztásnak) van egy mellékterméke (az egyre nagyobb sörhason kívül): a gondosan, utolsó cseppig kiürített, majd címkétlenített sörösüveg. Ezekkel pedig van egy baj, nem mutatnak jól sem a bárszekrényben, sem a padlószőnyegen, így időről-időre illik tőlük megszabadulni. Most nyolc üveg gyűlt össze, ami még kényelmes mennyiség, simán belefér egy hátizsákba.

Irány hát a szelektív gyűjtő és a visszaváltó hely. Egyik hely dombon fel, a másik meg dombon le, de előtte még le kell vinni a lépcsőházban is. Lefelé ritkán liftezek, így üvegekkel a hátamon sem tettem, amit az üvegek némi csörömpöléssel vettek tudomásul. Ezután átslisszoltam átcsörögtem a ház előtti udvaron, ahol már nem úsztam meg a furcsálló/rosszalló tekinteteket. Némmá, az alkoholista ifjúság!

Rövid séta után elértem a szelektív gyűjtőig. Pechemre nemrég ürítették a tárolót, így a 3 üveg beledobása körülbelül 3 zárt térben robbanó petárda hangerejével volt egyenértékű. És megint a sanda tekintetek a járókelőktől...

Újabb séta után visszaváltó. Kipakolom az üvegeket, első üvegen látja a tőmondatokban kommunikáló, meglehetősen náci modorú hölgy, hogy nincs rajta címke. Kérdezi, hogy milyen üvegek ezek, elmondtam, majd felszólított, hogy legközelebb legyen rajtuk címke. Mondtam, hogy rendben, majd zsebrevágtam a kemény 120 forint aprót. Még egy újabb üveg címkés sör sem jön ki belőle, nem még helikopter, mint a régi viccben az alkoholista nyuszikának...