Szombat délután 3 órakor mérkőzés kezdődött a Borsodi Arénában. Ha eltekintünk attól, hogy a nyári hőség érkeztével már nem szokás ilyen korai időpontra meccset tenni, akkor úgy gondolhatnánk, hogy nincs ebben semmi szokatlan. Ám mégis. Aki közel áll a Diósgyőrhöz, az már napok óta tudta, ez a meccs más lesz, mint egy átlagos szezonzáró találkozó, ugyanis valami más is véget ért a zöld gyepen.


Őt még azok is ismerik, akik nagyon ritkán vagy egyáltalán nem látogattak ki a csapat meccseire. A nem csak magas termetével, őszes hajával, hanem akaraterejével, küzdeni tudásával is kitűnt mindenkori csapattársai közül. Bár sebessége az utóbbi évekre megkopott, de technikai tudása még mindig láthatóan átlag feletti volt.

Diósgyőrben a klubhűség mintaképe. Bár megfordult a Kazincbarcikán, majd a Vácon is, továbbá a Diósgyőr hányatott sorsa miatt a Borsod Volánban is, mégis olyan, mintha soha nem játszott volna más mezben, csak a mi piros-fehérünkben. Példát mutatott a fiataloknak a pályán, továbbá két kisfiú édesapjaként, visszafogott modorával a pályán kívül is követendő példa lehetett.


A Győr elleni mérkőzés eredménye sajnos nem úgy alakult, ahogy mi illetve ő szerettük volna, de arra biztosan szívesen emlékszik majd, hogy a 80. percben, mikor lecserélték (ahogy ilyenkor illik), csak neki tapsolt állva a többezer néző.

Szerencsére nem fordul el a focitól, a csapattól, hanem az utánpótlás szakmai ügyeit intézi majd a jövőben. Aztán ki tudja? Lehet, hogy bő évtized múlva ismét egy Vitelkinek tapsolhatunk, de addig: