Múlt héten élveztem a melót. Először nem is értettem, hogy mi bajom van, aztán rájöttem, hogy csinálok valamit, amit alapból nem is utálok, csak néha a körülmények miatt mégis. Az eheti két nap viszont dögunalom volt. Ennyit a nagy karácsonyi ajándékhajhász rohamokról, az aranypéntek-aranyszombatról. És az aranyvasárnaptól sem várok semmi fellendülést...

Kedden vége a melónak, jönnek az ünnepek, utána meg ki tudja. Jön az évvégi depresszió, hogy ugyanott járok, mint tavalyi év végén, amikor ugyanígy depressziós voltam, mert ugyanott tartottam, mint az azelőtti év végén. A félbehagyott dolgaimra most a nagytakarításnál előkerült karateruhám emlékeztetett. Általános iskolás Kicsiliszi voltam, amikor karatézni kezdtem, már fogalmam sincs, hogy miért. Pár haverommal jártam, lelkesen csináltam, hamarosan még sikeres vizsgát is tettem a sárga övért. Aztán egyszer egy gyakorláson, egymás elleni küzdelemnél irtózatosan nagyot estem, és pont a fejem koppant durván a földön. Ez volt az első és utolsó negatív élményem ott, de azonnal véget is vetettem a pályafutásomnak.

Sajnos a kitartásomra ez azóta is jellemző. Ha akadályba ütközöm, jobb esetben kikerülöm, rosszabb esetben megállok. Még rosszabb esetben vissza is fordulok. Az ok, amiért nem lettem jegyzett karatés megegyezik azzal, amiért nem lett belőlem jó kosaras, kitűnő tanuló, vagy éppen diplomás közgazdász az alapértelmezett 5 egyetmi év után.

Na de félre sírás! Boldogságosság legyen! Száguldozok majd még olyan vidáman a világban, mint a srác a videon: