Geocaching. Múlt hét szerdán még azt sem tudtam, hogy milyen tevékenységet fed ez a szó, vasárnap délután pedig már csináltam is. Így megy ez. Csak elhatározás kell, de még inkább két jóbarát, aki elhív.

Túrázni szerettem régen (általános-középiskolás koromban, tehát tényleg sok éve). Akkor még kevésbé volt ősz a hajam, nem volt összegubancolva a bokaszalagom, és bírtam a fizikai megterhelést, mert nem itthon ültem egész nap a gép előtt, hanem a suliban, ahova legalább el kellett menni, és onnan haza is kellett jönni, tehát pont kettővel többször jártam naponta szabad ég alatt, mint mostanában.

Alattunk Barcika, a zöld szín tavaszra várható

A varbói és a kazincbarcikai célpontok közül utóbbira esett választásunk. A leírás szép kilátást, könnyen megtalálható dobozt kínált, kezdésnek (kezdőknek) pont megfelelt. Természetesen a képeken látható zöld lombokról és a napsütéses délutánról az aktuális évszaknak megfelelően le kellett mondanunk, helyette kaptunk sarat, és néha szállingózó havat, de ez sem állíthatott meg minket. Sőt az sem, hogy a GPS-ünk nem igyekezett útbaigazítani bennünket (vagy a megadott koordináták rosszak). Szerencsére az útvonalon egyértelműen beazonosítható tereptárgyak, helyszínek vannak, így feljutottunk a csúcsra. Ott a fényképek segítségével nagy nehezen beazonosítottuk a kilátópontot, majd kitartó kutatómunkát (helyenként ásatást, ugye Ty. bácsi?) folytatva megtaláltuk a rejtekhelyet is, így siker koronázta erőfeszítéseinket. MEG-CSI-NÁL-TUK! Otthagytuk kezünk nyomát a noteszben, továbbá egy focilabda alakú rádiót (sponsored by Ty. bácsi), meg tiltakozásunkat a Valentin-nap ellen, majd némi tereprendezés után a fakereszt felé vettük az irányt.

"Jobbra menjenek!" - mondta Fa doktor

Pár perces séta (dombról le, dombra fel, majd ismétlés) után megtaláltuk a kissé eldőlt keresztet. Fényképeztük a kilátást, a keresztet, majd elindultunk visszafelé, mert ekkor már elkezdett sötétedni. Indián őseimtől örökölt ösztöneimmel megnyugtattam a többieket, hogy pont akkor fog besötétedni, amikor leérünk a kocsihoz. Visszafelé nagyon bátrak voltunk, és nem azon az úton mentünk le, amelyiken feljöttünk, hanem a downhill kerékpárosoknak kialakított pályán. Útközben kedvet kaptam ehhez a sportághoz, bár közel 12 éve nem tekertem hosszabb távon, durva terepen pedig gyakorlatilag soha, a kérdés, hogy vagyok-e akkora kretén, hogy ilyen háttérrel belefogok-e ilyesmibe (szerintem nem, nyuszi vagyok). Végigmentünk egy csaknem mocsárrá ázott földúton, és - ahogy megígértem - le is értünk az autóhoz pont amikor besötétedett.

Most tervezzük a következő túrát valahova a közelbe. Reméljük akkor már jó időben, talán már rügyező, esetleg zöld növények, tavaszi virágok között.