Két éve abból állnak az egyetemi féléveim, hogy félév elején beiratkozom, majd érvényesítem a diákigazolványomat. Ezzel gyakorlatilag véget is érnek a szemesztereim. Erre persze nem vagyok büszke, de mégis jobb egyetemistának lenni, mint érettségivel rendelkező munkanélkülinek. Persze dolgozni is lehetne, na de azt meg ki szeret?

Pár napja jöttem rá, hogy már érvényesíteni kellett volna a diákomat, különben simán kapom a bírságot a buszokon a diákbérlet miatt, ha jó szemű ellenőrbácsival találkozom. Hogy nehogy az utolsó métereken kapjon el egy ellenőr, mert érvényes diák nélkül szaladgálok, apám kocsival vitt az egyetemre. Na jó, ez hazugság, mentünk még ezer helyre, ezért útba ejtettük a campust is, amit már 8 éve nem bírok elhagyni, valami bizarr, se veled, se nélküled kapcsolat okán.

Bevágtatok az épületbe, végigsuhantam az A/1. hosszú folyosóján. Rutinfeladat - mondom magamban - már 16. alkalommal csinálom, nem lehet elrontani. Odaérek az ajtóhoz, olvasom, hogy diákigazolványok érvényesítése 9-től 11-ig délelőtt. Előkapom a mobilomat: 10 óra 58 perc. Gyors kopogás (rávertem egyet az ajtóra, majdnem ököllel), majd belépés. Bent ismeretlen, kis szoba fogad, két döbbent arckifejezésű nővel a pultok mögött. Egyik felett tábla, mely szerint a jogtudományi karhoz tartozik. Még ekkor sem esett le, hogy rossz helyen vagyok, gondoltam valamit megint átalakítottak, úgyhogy megkérdeztem, hogy a gazdaságtudományi karhoz tartozó hallgatók diákigazolvány érvényesítése merre található. Persze nem ezzel a mondattal, ilyen komplex mondatot stressz alatt nem tudok kinyögni, valójában így hangzott: gazdász diák érvényesítés? Célratörő, rövid, frappáns, bunkó. Egyik nő barátságos mosollyal mutatta, hogy a szomszéd szoba. Közben biztos elgondolkodott, hogy ma már ilyen fogyatékosokat is felvesznek az egyetemre, akik elolvasni sem tudják egy ajtó feliratait. Jobbik esetben csak az jutott eszébe, hogy szegény kis elsős, vagy ritkán erre járó levelezős eltévedt.

Hát persze - csapok majdnem a homlokomra - a szomszéd szoba, mert kettő van. Kivágtatok az ajtón, mivel az ügyfélfogadási időből hátralevő szűk 2 percből felet rossz helyen töltöttem. Villámgyorsan be a másik szobába. Haha, végre ismerős környezet fogad, ajtóval szemben egyből tábla: Gazdaságtudományi Kar. Határozottan odalépek, diákomat a pultra teszem, innentől ismerem az ügymenetet, nem érhet meglepetés. Elkezdem lapozgatni a névsort, már a P-nél járok, mikor eszembe jut, hogy L-lel kezdődik a nevem. Lapozok visszafelé, már a K-nál járok, amikor szól az adminisztrátor, aki közben megnézte a diákomat, hogy az nem a nappalisok névsora, amiben én vagyok, hanem a levelezősöké. Itt már kész voltam, bár a nappalisok könyvét esélyem nem lett volna megtalálni, mivel nem volt kitéve a pultra. Megtaláltam a nevemet, nő diktálja hármasával tagolva a matrica számát: 298-888. Leírtam a 298-at, majd a sok nyolcastól besokalltam, és csak kettőt írtam az utolsó háromból. Erre a nő angyali türelemmel, mint egy elsős általános iskolásnak, aki tanulja a számokat: négy darab nyolcas, kell még egy. Meg voltam semmisítve.

Megköszöntem, és kiviharzottam a szobából. Végigrobogtam az A/1. hosszú folyosóján. Vajon most is véget ért ezzel a félévem - gondolkoztam el - vagy vizsgázni is elmegyek végre? Na és ekkor estem le majdnem a csúszós műmárvány lépcsőről.