TITANIC!!! TITANIC!!! TITANIC!!!
                   (tucatnyi srác kiáltása egy pesti szórakozóhelyen)

Persze hosszú út vezetett odáig, hogy a fentieket a hírhedt Vé38 prominens tagjaival skandálhassam a budapesti éjszakában, ezért nem is szaladnék előre ennyire. Elöljáróban annyit, hogy mára aludtam ki magamat teljesen a hétvége után.

A péntek a csajoké

Hogy egy hétvégére legyen életem, először réges-régi tartozásomat teljesítve Angyalföldre vettem az irányt péntek délután. Bár egy héttel korábban is csak lázas betegségem akadályozott meg abban, hogy meglátogassam a csajokat, most már semmi nem állhatott utamba. Hiányoztak már nagyon, szerencsére én is nekik.

Egy üveg gin elfogyasztása megalapozta a hangulatot, majd belevetettük magunkat a pesti éjszakába. Egy kiadós, de szerencsére nem kijózanító séta után ment az ivás/tánc hajnalig. Hiányzott már valami ilyesmi, úgyhogy nagyon jól éreztem magamat. Persze három lánnyal ez nem nehéz. Még ők is megjegyezték, hogy mennyire "sajnálnak", milyen "rossz" lehet nekem. Az hát! - válaszoltam. Nem lehettem túl meggyőző fültől-fülig vigyorral a képemen.

A szombat a focié

Aztán jött a hajnal, irány ideiglenes otthonom, ahol sikerült is feküdnöm kb. 4 órát, effektíve aludni ennek a töredékét, bár az utóbbi időben mindig így jártam ivás után. Túlpörgök, aztán nem alszom. Vagy nem kéne inni, vagy sokkal többet. Utóbbinak persze más veszélyei vannak, például akkor alszom el, amikor még nem vagyok otthon, esetleg még világra is hozom előtte orálisan a napi menüt, amire nem szoktam túl büszke lenni. Na meg reggel 9-től egy egésznapos futballtorna várt rám, ami előtt nem jó az ilyen típusú folyadékvesztés. Bár mikor jó a hányás? Leszámítva persze a mérgezést, vagy azt a malőrt, amikor a hölgyemény lenyeli a tortába rejtett eljegyzési gyűrűt.

Szóval megközelítőleg 15-20 perc alvás után felkerekedtem, hogy Angyalföldről átjussak fővárosunk átellenes oldalára. A Keletinél fél 9 körül magamba erőszakoltam két sajtburgert. Később kiderült, hogy este 8-ig ez a két sajtburger valamint 4 liter ásványvíz volt az összes input, ami egész napra nem sok, de amikor óránként 10-15 percre fel kell pörögni, nem engedheti meg magának az ember, hogy elnehezedjen egy normális adag ebédtől. Na meg ismét felmerül a kérdés: kinek jó az, ha visszaköszön a kaja? De hogy miért jutok mindig vissza a hányáshoz, azt nem tudom...

Vissza a focihoz. A budai Hattrick focira ismét az USC-ben került sor, ahol már jártam tavaly szeptemberben. (Érdekes, hogy akkor pont fordítva történt minden, foci, majd a buli a lányokkal. Utólag fogalmam sincs, hogy melyik sorrend a jobb. Mindkettőnek van előnye és hátránya.) Most 16 csapat várta a kezdő sípszót, hogy a nap végére kiderüljön, hogy melyik gárdát utálja majd a maradék 15 a következő hasonló tornáig. Persze ez csak vicc, a legkevésbé sem volt ellenséges a hangulat (amikor mégis, az egyetlen csapatra irányult), mert ez az esemény mindig másról szól. Egy meglehetősen nagy netes közösség élő találkozója, melyen a foci amolyan kellemes mellékhatás. Ilyenkor lehet élőben is haverkodni azokkal az emberekkel, akiknek csak a nickjét látjuk az év többi részében. Ráadásul eljutott hozzám egy bizonyos francia mez is, amit már régóta vártam. Sajnos pont azzal a hölggyel nem tudtam találkozni, akitől kaptam, de legközelebb remélem rá fog érni ő is.

Csapatommal egyébként 10. helyen végeztünk. Pechesen kezdtünk (két balszerencsés 1-0-s vereség), majd három győzelemmel korrigáltuk a mérlegünket, hogy aztán ismét kikapjunk kétszer. A 3 győzelem 4 vereséggel tudtuk, hogy nem leszünk versenyben a csoportelsőségért, de azért reménykedtünk, hogy a felsőház meglett. Végül nem így lett, mert a sors iróniájaként éppen a Kelet föderáció csapata előzött meg minket egyetlen góllal, melyben akár én is indulhatnék lakhelyem alapján (meg ha végre be tudnék lépni a föderációba. Halljátok HT-k?! Kell még fedslot!), és akiket 3-0-ra vertünk meg a csoportmeccseken, de ezúttal a gólkülönbség rangsorolt. Az alsóházi (9-16. helyért) rájátszásban nyertünk két meccset, amivel bejutottunk a "kisdöntőbe", ott pedig kikaptunk büntetőkkel. Mindig csak egy hajszálon múlik nálunk...

De a szombat a buli napja is

A foci után beültünk az USC vendéglátó egységébe iszogatni, és enni. Előbbit a sörhiány, utóbbit a kiszolgáló személyzet bakija akadályozta meg néhányunk esetében. De nem hagytuk, hogy ez kedvünket szegje, az irányt a Nyugati pályaudvar felé vettük.

A Forest régóta törzshelyéül szolgál pesti Hattrickes találkozóknak, és végre én is tiszteletemet tehettem ott. Volt minden: ivás, csocsó, karaoke. Utóbbi volt talán legfontosabb pontja az éjszakának. Na meg egy bizonyos rózsaszín napszemüveg. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy rózsaszín napszemüvegben fogom énekelni az Eddától a Kört, stílszerűen egy kör közepén. Ahogy elkezdődött a szám, egyetlen miskolciként engem kaptak elő a többiek a boxból, ahol ültem, szóval kötelező volt. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban követelni kezdtük a Vé38-ban kultikus jelentőségű My heart will go on-t, amit az egész helynek tudtára adtunk azzal, hogy minden szám végén ordítottuk TITANIC!!! TITANIC!!! Volt nagy katarzis, amikor végre jöhetett "A szám". Végigénekeltük becsülettel, amit a közönségünk ELSÜLLYEDT!!! ELSÜLLYEDT!!! kiáltással "jutalmazott".

Volt nagy fényképezkedés, csajbámulás, éneklés, ugrálás, helyenként pogózás a továbbiakban is. Az időközben valódi ereklyévé váló rózsaszín szemüveg is bejárta az egész helyet és csaknem minden fejet. A nagy kavarodásban egy egész pohár valami rámömlött, ám ez is csak néhány percig idegesített, mert jó volt a buli. Na meg hozzásegített egy váratlan élményhez is. Éppen a mellékhelységben próbáltam szárítgatni magamat, mikor bejött az egyik gyakran éneklő úriember, és beszélgetni kezdtünk. Először megköszönte, hogy milyen jó hangulatot csinálunk, és hogy milyen jól közreműködünk vokálként a legtöbb számnál (pl. a Kört is ő énekelte, amihez beszálltunk a kis performanszunkkal). Aztán azt mondta, hogy látszik rajtunk, hogy milyen régen együtt van a bandánk, láthatóan nagyon jól ismerjük egymást, biztos régi osztálytársak vagyunk, vagy valami ilyesmi. Gyakorlatilag padlót fogott, amikor közöltem vele, hogy bár páran összefutnak hetente-kéthetente, de igazából csak egy netes focimenedzser játéknak köszönhetően ismerjük egymást, és évente egyszer-kétszer találkozunk élőben. Döbbent arccal csak a fejét rázta, és annyit mondott: Ez nem létezik. De szerencsére létezik, és egy nagyon jó hétvégét köszönhetek ennek.

A Forestből éjféltől szivárogtak el a társaság tagjai, a végső csoport hajnal 4-ig kitartott. CSBCS-vel illetve CSBCS elleni védekezéssel múlattuk az időt. Na meg nézelődtünk, mert voltak lányok, akik jól voltak öltözve, vagy éppen vetkőzve, őszintén szólva nem tudom, melyik kifejezés a helyes. Aztán vezetésemmel elindultunk a Keleti pályaudvarra (úgy követtek a többiek, mint a törpök Törpapát), hogy aztán a négy égtáj felé hazatérjünk, és várjuk a következő találkozót.

Ui: az este készült képek nem publikusak. Bárki bármit hallott a leírtakon kívül, szigorúan tagadjuk, sőt az itt leírtakat is. :)