Egy tragédia gyakran további tragédiákat szül, ám vannak egészen különleges esetek. Kétségtelenül ilyen Ocskay Gábor halála, aki elvezette ugyan a jégkorong válogatottunkat az "ígéret földjére", a svájci A-csoportos világbajnokságra, de ő már nem tehette be oda a lábát. Emiatt a sajnálatos esemény miatt kapott plusz motivációt az egész jégkorong válogatottunk, amikor szembe kell néznie a világ elitjének egy részével már a csoportküzdelmek során.

Amikor a világ elitjét említem olyan csapatokat kell érteni, mint Szlovákia, akik 2002-ben világbajnokok tudtak lenni, és több sornyi sztárt adnak az NHL-nek, vagy éppen Kanada, mely a sportág szülőhazájaként uralja a sportágat, korábban 18-szor megnyerve az IIHF által kiírt világbajnokságot, hétszer az Olimpiát, és mellette még további 6 rangos nemzetközi eseményt (Canada Cup, Summit Cup, Világkupa). A két "óriás" mellett ott van még fekete lóként Fehéroroszország, akik kiugró sikerre is képesek lehetnek, de akár alsóházba is juthatnak. Utóbbira éppen mi kárhoztathatjuk őket, amennyiben legyőzzük őket az utolsó csoportmeccsen.

Ma végre útjára indult a korong Svájcban, hogy május elejére a következő kérdésekre kapjunk válaszokat: képes-e megvédeni a címét Oroszország, a csehek jobbak lesznek-e a szlovákoknál, a kanadaiak az amerikai csapatnál, összecsap-e a két jégkorong óriás Kanada és Oroszország, valamint találkozik-e egymással Finnország és Svédország. Viszont a legfontosabb kérdés nekünk, magyaroknak: maradunk-e részesei a Sapporoban kivívott álomnak jövőre is?

A világsajtó némileg lesajnált minket már előre. Talán nem is alaptalanul, ha összevetjük a jégkorongunk közelmúltját a csoportellenfelekével, akik közül még a legkönnyebb ellenfélnek tartott Fehéroroszország is 2005-től folyamatosan tagja az elitnek. Emellett Szlovákia és főleg Kanada adataival gyakorlatilag összehasonlíthatatlan a hazánkban jégkorongozók létszáma, valamint a sportlétesítmények száma, állapota. Ezek alapján mondhatjuk, hogy csak az elszántságban, a szívükben bízhatnak játékosaink. De mennyit ér egy szív, amikor világbajnok klasszisokkal találja magát szembe az ember? Mit ér az elszántság, amikor minden más ellenünk szól?

Szlovákia ellen gyakorlatilag megkaptuk a választ ezekre. A szív és elszántság nagy dolgok elérésére teheti képessé az embert. A hét éve világbajnoki trónra ült szlovákok próbáltak minket már az elején összetörni. Elképesztő iramot diktáltak a kezdetektől, ahogy azt várni is lehetett, és sajnos szűk két perc elég volt számukra, hogy megszerezzék a vezetést. Ekkor akár kiütéses vereségtől is lehetett tartani, ám válogatottunk nem adta fel. Kőkeményen odatették magukat fiaink védekezésben, és igyekeztek támadásokat is vezetni, de mindig odafigyelve, hogy nehogy újabb gólt kapjunk. A szlovákok később érezhetően visszavettek a tempóból, amikor látták, hogy nem lesz olyan könnyű, mint gondolták. Így mentek a csapatok az első pihenőre.

A második harmadot pedig sikerült álomszerűen kezdenünk. Benk András passzát Holéczy Roger vágta a világbajnok hálóőr, Rastislav Stana kapujának bal felső sarkába. 70 év és körülbelül 2,5 hónap után lőttünk ismét gólt a sportág élvonalában. Ezzel kicsit fel is paprikáztuk az ellenfelet, és érezhetően ismét nagyobb nyomás nehezedett védelmeinkre. Ráadásul a bírók is befújták az emberelőnyöket a szlovákoknak (ebben a játékrészben kettőt is), ám hősiesen kivédekeztük mindkettőt. Nem úgy teljes létszámban: a harmad végén Svasznek Bence borította egy szlovák támadóval a nagyszerűen védő kapusunkat, Szuper Leventét is a kapunkba, és Lubos Bartecko azonnal büntetett kihasználva a szinte üres kapus lehetőséget. A kapott gól kicsit megzavarta csapatunkat, és egy percen belül ismét tapsolhatott a közönség szlovák része. Ekkora Marcel Hossa lőtt kapunkba. Nem egész egy perc múlva jött a mérkőzés második szünete, mely nekünk nagyon jókor jött.

A harmadik játékrészben ismét hamar sikerült csalódást okoznunk a szlovákoknak, akik már talán el is könyvelték, hogy két gólos előnnyel könnyű meccs lesz. Ekkor Ladányi Balázs adott remek passzt a kiugró Peterdi Imrének, aki Holéczy-vel ellentétben fonákkal lőtt, és a jobb felső sarokba. 10 perc múlva megkaptuk első (és egyetlen) emberlőnyünket, melyet azonnal ki is használtunk. Ekkor éppen a Szlovákiában született Sille Tamás volt eredményes. A helyszínen szurkoló magyarok hangja talán ekkor volt a leghangosabb. Két gólos hátrányból egyenlítettünk a korábbi világbajnok ellen.

Öt perc volt hátra a mérkőzésből, és kicsit már kezünkben éreztük a döntetlent, ami akár szétlövéses sikerrel is kecsegtethetett. Kicsit már arra gondoltunk a tévék előtt, vagy akár a helyszínen szurkolók is, hogy milyen csattanós választ adunk a minket lesajnálóknak. És teltek a percek. A szlovákok nyomtak. Ha nálunk volt a korong, taktikusan próbáltuk eldugni, vagy legalább üres területre ellőni, hogy azzal is teljen az idő, amíg a szlovákok visszahozzák.

Egy percen belül voltunk. A nézőtéren döbbent arcok mindkét táborban.

Negyven másodperc volt hátra. A szlovák kapu mögött a korong, és elindulnak vele vissza Szuper Levente hálója felé.

Harminc másodperc. Minden helyzetből lőnek a szlovákok, már ötven felett járt a kapuralövéseik száma, de egyelőre csak Szuper Levente védési statisztikáját javították.

Húsz másodpercen belül jártunk. Némi kavarodás a kapunk előtt. Három játékosunk is szerelni igyekezett, mikor Bartecko lövést eresztett meg. Szuper nem látta a korongot, ami elsőre még a kapuvason csattant, ám a kapunak háttal álló védők között éppen Bartecko elé pattant vissza, és a támadó másodszorra nem hibázott. Ekkor már csak 13 másodperc volt hátra a meccsből. Szlovák öröm a lelátón, miközben magyar szívek törtek csendben össze. Mentünk még előre, de ennyi idő alatt már nem tudtunk ismét egyenlíteni.

Ennyit ér a szív? Ennyit számít az elszántság? Hogy egy végigharcolt mérkőzés végén a sors a játékosaink arcába nevetve vegyen el mindent, amiért 60 percen át küzdtek?

Bár nem sikerült a történelmi bravúr, de fejet kell hajtanunk a válogatott előtt. Bár vereség lett a vége, becsülendő és dicséretes az az akarat, ahogyan kétszer is egyenlíteni tudtak fiaink. Nem szereztünk pontot, de ne temessük sem válogatottunkat, sem a játékosaink szívét, elszántságát. Meglehet vereséget szenvedtünk, de főcímeket olvasgatva a világ is fejet hajtott e nagyszerű teljesítmény előtt, ahogyan odafönt valószínűleg Ocskay Gábor is - aki minden gólunkhoz egyfajta assziszttal járult hozzá - elismerően tapsol.

Csak így tovább, nem letörni! Menni tovább az úton, amin idáig jöttünk. Az ígéret földjén vagyunk, és tudom, hogy válogatottunk nem adja harc nélkül helyét!