Hétvégén nagyrészt a velencei csapattal (ja, hogy Velencéről még mindig nem írtam?) Sarudra utaztunk kikapcsolódni kicsit, most viszont többek között a belga és a holland "kapcsolatunk" is csatlakozott a buliba.

Pénteki utazás máris kalandosra sikerült, Mezőkövesdre nem éppen a legegyszerűbb úton érkeztünk meg, hogy felvegyük a holland kislányt, aztán Sarudig már nem követtünk el navigációs hibát. Első (és szerencsére utolsó döbbenetként) az fogadott minket, hogy a faházunk fémből van, ráadásul egy egészen konténer formájú konténer. Azonban belül a szűkös helyen kívül más kivetnivaló nem volt. Összedobtam a zenecuccot, felmásoltam a laptopra némi - közundort kiváltó - zenét, majd bevártuk a többieket. A csapat nagyrésze együtt volt már ekkor, ezért fogyasztottunk némi welcome drinket miután komoly sebészi beavatkozással eltávolítottuk egy pálinkásüveg dugóját.

Elindultunk felfedezni a környéket. Megnéztük a kikötőt, illetve az ottani büfében minőségellenőriztük a pálinkát is. Ekkor már hatalmas vörös gömbként égett a felkelő hold a horizonton, úgyhogy szükségét éreztük, hogy valami vacsoraféle után nézzünk. A kempingtől bő egy kilométerre megszálltunk egy vendéglőt, ahol kiváló húsételeket szolgáltak fel. Na meg jópár pálinkafajtát is, amiből hármat be is vizsgáltunk evés előtt és közben. Itt értük el a hétvége legmagasabb létszámát 11 fővel. Fogyott pár vega-rettentő étel, pl. csülök pékné módra (pékné csak vágyálom maradt), vagy éppen brassói, jómagam sertésflekkent kértem a H1N1 tiszteletére. Isteni finom volt a szemét disznó!

Evés-ivás után visszatértünk a szállásra, és miután szomorúan tapasztaltuk, hogy a kempingen belül tényleg nincs nyitva semmi péntek este, megnéztük, hogy milyen itóka maradt a közös hűtőben. Fogyott némi sör, pálinka, jéger, ment a szivatás ezerrel (ja, még mindig nincs diplomám), csocsóztunk is keveset, aztán szépen lassan nyugovóra tért mindenki. Persze csak a fekvőhelyek elosztása, majd általam kezdeményezett erőszakos, de vér nélküli reallokációja után.

Másnapra evezős túrát terveztünk, ami nem is maradt el. Három kenuval vágtunk neki a Tisza-tónak. Csónaktársaimmal remekül cikkcakkoztunk a vízen, ezzel természetesen vállalva, hogy nem a legrövidebb úton fogunk odaérni, bárhová is megyünk. A túra közben egészen közelről csodálhattuk meg a vadvilágot, rengeteg vízi vagy éppen vízi állatokra vadászó madarat láttunk. Egyik csoportunk a víz alatti élővilágot is közelről megnézte, amikor nyílt szakaszra érve egy nagyobb hullám jóvoltából beborultak a tóba. Szerencséjükre éppen a közelben voltunk, így nem fulladtak bele a derékig érő vízbe. Ekkor már jobbnak láttuk, ha nem evezünk ki a tervezett pontig, és visszafordultunk. Másnap motorcsónakkal haladva jöttünk rá, hogy mennyire jól tettük, mert még motorcsónakkal is elég hosszú volt az út oda, ráadásul kenuval valószínűleg állandóan borultunk volna. Visszafelé hátszél által támogatva kényelmesen visszacsorogtunk a strandhoz, és leadtuk a kenukat.

Kiadós ebéd után (akkora lángos volt, hogy alig fért rá az elég nagy műanyagtálcára) jöhetett a fürdőzés. Na meg béreltünk egy hattyút. Mármint egy olyan alakú vízibiciklit. Azzal is egész nagy területet bejártunk a tavon, állítólag még sípoltak is ránk valamiért a partról, bár utólag ezt semmi és senki nem bizonyította hitelt érdemlően. Viszont ekkor már éreztem, hogy a kenuzás közben csúnyán leégettem a lábamat és a két kézfejemet, mert valahogy ezek kimaradtak a fényvédő krémezésből. Végül leparkoltuk a hattyút a parton, és mentünk elkészíteni a várva-várt lecsót. Kolbásszal!

Könnyek nélkül vágtam fel a hagymák egy részét (lehet, hogy az allergiagyógyszer ez ellen is véd?), míg a többiek más dolgokkal serénykedtek. A főzés közben csocsóztunk, bár szúnyogetetésként is írhatnám, kevés alkohol is fogyott, még egy karaoke bulira is betévedtünk. Aztán az állati jól sikerült lecsó elfogyasztása következett (köszönet érte a szakácsoknak), jómagam kétszeri repetával vettem ki a részemet a dologból. Naná, nem pazaroltam kenyérre a helyet. Így viszont nem ütött a pia, pedig próbálkoztam becsülettel. Belecsózva elmentünk táncolni kicsit, ami tényleg kicsire sikeredett, ugyanis éjfél körül minden bezárt a parton. A közeli kocsmában is csak egy kör jégert tudtunk kikönyörögni. Ezután ismét csocsózás következett, ekkorra már a szúnyogok nyugovóra tértek hál'istennek. Aztán mi is. Legalábbis első körben, mert hárman még megpróbáltunk lelécelni a kempingből. Egy köpcös srác állta utunkat, és kérdezte, hogy hova megyünk. Mondtuk, hogy szétnéznénk a faluban. Mondta, hogy ez nem engedélyezett, illetve nem is ajánlja, mert vad a környék. Állítólag eltűnt a kutyája, másnap viszont látott kolbász eladó táblát. Nem kezdtem neki ecsetelni, hogy bűnesetek tekintetében országunknak napjainkban talán legtöbbet emlegetett gettójából lakótelepéről jövök. Lefeküdtünk hát másodszorra is. Sok év után ismét emeletes ágy emeletén alhattam.

Másnap motorcsónakos körutat tettünk a Tisza-tavon. Eljutottunk a szombaton kenuval megcélzott kilátóhoz, sőt kijutottunk a Tiszára is. Ekkor már mentőmellényekkel óvtam a leégett lábaimat a naptól, helyette a centisre nyírt hajam alatt is leégett a fejbőröm. Ennek ellenére kellemes túra volt, az V. számú öblítőcsatorna egészen varázslatos környék. Tiszta dél-amerikai fíling volt a vízbe lógó fákkal, a zöldes vízzel (bár bevallom, hogy a hetekben megtekintett Apokalipszis most is eszembe jutott), a Tiszán meg egész nagy élet folyik ilyenkor vízisielőkkel, horgászokkal.

A nap jól kiszívott a csaknem 3 órás hajókázás alatt, úgyhogy enni-inni is alig bírtam utána. Többiek még fürödtek egyet a tóban (volt aki akaratán kívül, a gonosz többieknek köszönhetően), majd szépen, lassan mindenki hazafelé indult. Mindenki jól érezte magát a hétvégén, a hely egész jó volt, lehet, hogy járunk még arra a jövőben. Esetleg kipróbáljuk a Tisza-tó egy másik oldalát is.