Theo Walcott, az Arsenal és az angol - helyenként "csak" U21 - válogatott játékosa vasárnap csereként beállva gólt szerzett a Blackburn elleni mérkőzésen. Ezután, mi sem természetesebb egy már rég befutott, gyakorlatilag sztár labdarúgótól, autogramot kért mezére attól a Thierry Henry-tól, akinek 14-es mezszámát örökölte, majd lelkendezve mondta az újságíróknak, hogy ez a mez is ott lesz első felnőtt mérkőzésen viselt meze mellett.

Németh Krisztián, a Liverpool az AEK Athén és a magyar U20 válogatott játékosa, miután tizenegyesek és szabadrúgások kiharcolásának rendkívül szimpatikus szándékával végigfetrengte a Honduras ellen csúnyán elveszített világbajnoki mérkőzést, majd egy meccs szünet és az Egyesült Arab Emirátusoknak rúgott gólja után kussolásra intette az őt becsmérlő médiát és en bloc magyar közvéleményt, egy egész jól végigjátszott nyolcaddöntő meccs után olyan flegmasággal hagyta ki utolsó rúgóként döntő helyzetben a tizenegyest, amilyen flegmaságot a szemére hánytak magyar nézők ezrei már a VB kezdete óta. Szerencsére a soron következő cseh büntetőnél Gulácsi Péter ismét remekelt, majd Balajti Ádám berúgta a saját tizenegyesét (na igen, diósgyőri), továbbjutott a válogatottunk.

Azt hiszem, hogy jól látható a két játékos hozzáállása közötti különbség. Persze mondhatjuk, hogy míg Walcottnak olyan szerepmodellei voltak, mint pl. a fent már említett Thierry Henry, addig Németh Krisztián valószínűleg nem sokat tanult mondjuk Illés Béla sportághoz (és emberekhez) való hozzáállásából (pedig azt hiszem lehetett/kellett volna), mert ki akar szerény lenni, mikor a magyar futballvalóságban vakok között félszeműként lehet azonnal sztárként is viselkedni. Németh a Nemzeti Sportnak nyilatkozva elmondta: „az olaszok ellen muszáj lesz mutatnom valamit..." Nos igen, kedves Krisztián. Nagyon sokan már a játék iránti alázattal és szerénységgel is elégedettek lennénk.