Úgy ért rá a család, hogy tegnap és tegnapelőtt temetőztünk. Szóba került, hogy vannak olyanok, akik nem hajlandók kimenni a temetőbe megemlékezni még ezen a napon sem. Én nem ítélem el ezeket, mindenki úgy emlékezik meg, ahogy akar. Pláne, hogy napjainkban már a temetés sem mindig nevezhető temetésnek, és a halott végső nyughelye sem a temető lesz ezáltal, hamvai a kertben, vagy a kandallópárkányon pihennek, esetleg a vasárnapi húslevesbe kerül belőle egy kicsi (uhhh, szerencsére csak hallottam ilyenről, nem tudom, hogy igaz-e), vagy csak úgy szélnek lesz eresztve.

Ami engem idegesít az az élő emberek neve a sírköveken. Üres végdátummal nyitva hagyott élet intervallum jelzi az ilyeneket a temetőkben, és nincs is belőlük kevés. Nagymamám neve is ott van már elhunyt nagyapámé alatt, pedig szerencsére jó egészségnek örvend a mai napig.

Egy biztos, én nem szeretném sírkövön látni a saját nevemet. Persze elismerem, egyszer meg kell halni, legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint - hogy stílszerű legyek - kőbe vésett tény, hogy mindenki élete törvényszerűen halállal végződik. Nincs bennem semmi kétség efelől, na meg különben is, ki akarna örökké élni? Nem kerülhetjük el és pont. De amíg nem történik meg, ne legyen nevünk sírkövön.