A szokásos szervezési nehézségeket legyűrve szombat helyett vasárnap, a megbeszélt 10 óra helyett 10 óra 20 perc körül elindultunk, hogy legyűrjük a Bánkút – Szilvásvárad útvonalat. Legalább kétszer, mert valahogy haza is kellett jönni, és az – ebben az esetben – túrabuszként funkcionáló új bulibuszt a bánkúti kiindulási pontnál hagytuk.

Tyuki bácsi: Néztem google térképen, csak 4 km a távolság…

Még odafelé hallottuk Tyuki bácsi saccperkábé távolság becslését, amit azonnal javítottunk Bandival, hogy légvonalban is minimum 6-7 km a táv, mi pedig szépen kanyarogni fogunk, ahogy a turistautak diktálják.

Bánkúton kipattantunk az autóból, majd némi öltözködés, madárürülék elemzés és térképnézés után elindultunk a kb. 12 km-es útra, Szilvásváradra. (Bár van tábla, ami 2 km-re van Bánkúttól és 14 km-re írja Szilvásváradot, ott egy kicsit sokkot kaptunk.) Ahogy az előrejelzések mondták esett is kicsit az eső, de tényleg csak annyi, hogy az időjósok elmondhassák, igazuk lett. A pár csepp csapadékkal együtt egész nap jó idő volt, éppen eléggé volt meleg, de a nap nem tűzött, mert általában kisebb felhők takarták. Túrázáshoz pont jó volt.

Egy ijesztő tábla

Első célpontunk a Gerenna-vár volt, amelyől csak visszaúton tudtam meg, hogy nem Gerenda-vár, ahogy én elsőre értettem. Számomra a Gerennának semmi értelme nem volt, tökmindegy. Itt próbáltam panorámaképhez fotókat készíteni, de nem fogtam be elég nagy távolságot, így elég szűk panoráma lett. Sebaj, mi láttuk élőben a kilátást, ami tényleg lélegzetállító, fénykép pedig úgysem adhatja azt vissza. Ami számomra baljós tény volt, hogy már ide úgy vonszoltam fel magamat, hogy megéreztem az összes elmúlt hónapokban mozgáshiányos életmódomból adódóan magamra szedett plusz kilót. Ilyenkor persze megfogadja az ember, hogy mától egészségesebben, többet mozogva, kevesebb sörrel és rágcsálnivalóval él majd. Egyébként is hülye sörgyárak, meg a rohadék kupakgyűjtési akcióik. Máskülönben nem is innék sört. (Hehe, persze.)

Liszi: Annyi szúnyog volt, hogy csocsózás közben, ha valamelyik csapat gólt rúgott, megálltunk, és mindenki csapkodta magáról a dögöket. Én csapkodtam volna mást is. Na nem kézzel…

Gerenna előtt és után annyira nem volt nehéz az út, így ismerkedtünk a tájjal, a természettel, fogadtuk az egyik szlovák mobilszolgáltató Üdvözöljük Szlovákiában! sms-eit, na meg sokat beszélgettünk. Gyorsan kétértelművé, s ezáltal szállóigévé tettem a csapkodás szót, na meg sztorizgattunk lángokról, szikrázó kardokról, kétségről, vágyakról. Szilvásvárad felé előkerült a nem túl bíztató statisztikám, miszerint akárhányszor jártam ott, mindig esett az eső. Most egyértelműen a papírforma ellen szurkoltunk, mert nyugodtan szerettünk volna ebédelni, és pihenni. Hazafelé hosszú és nehéz út várt ránk. Ekkor még nem is tudtam, hogy milyen nehéz.

Menők. Később ugyanitt jövők.

Szilvásváradon nem sok érdekes történt, Tyuki bácsi ablaktörlőket hajtogatott (ha már a szomszéd autója is éppen arra járt), majd ettünk. A jó ebédhez nem szólt nóta, de a haverok legalább jó nőket nézegethettek, miközben én balga háttal ültem az útnak, és lemaradtam a csapkodnivalókról.

A jól megérdemelt ebéd elfogyasztása után Szalajka-völgy felé indultunk. Aki járt már erre, az biztosan meg tudja erősíteni a véleményemet, miszerint gyönyörű a hely. Mindenhol fák, az évszázadok alatt védjeggyé vált pisztrángtelepek, kisvasút, vadaskert, miközben a szépen kiépített út illetve szalonnasütő helyek mellett a Szalajka-patak kanyarog, melynek sekélyebb részei mintha forrnának vagy pezsegnének ilyenkor a rengeteg ebihaltól. A fő látnivaló persze a Fátyol-vízesés, amihez mi is elmentünk természetesen. A völgyben a végállomásunk a Szalajka-forrás volt. Alaposan körbenéztünk itt, és elég viccesnek találtuk, hogy a forrás egy vasajtó mögött van, így a patak tulajdonképpen egy vasajtó alatt folyik ki a hegy alól. Érdekes látvány, na!

Fátyol

A forrás Istállós-kő lábánál van, ahonnan szerpentin gyalogösvény vezet fel a hegyről elnevezett barlanghoz. Maga a barlang egy hatalmas csarnokból áll, óriási háromszög alakú bejárattal, mely elég jellegzetessé és könnyen felismerhetővé teszi. Ami nehezíti az elérését, hogy a tengerszint felett 609 méterrel található. Tapasztalt túrázóknak semmi az oda vezető út, engem azonban már kissé megviselt. Bandi túravezető úr haladt elől, mögötte méterekkel lemaradva Tyuki bácsival ketten. A barlangba bementünk ameddig lehetett, legbelülre elhelyeztük gondolatban a konyhát bárpulttal, majd elindultunk kifelé, és fel, fel tovább.

A csúcsig további 350 méteres szintkülönbség leküzdése várt ránk, és én küzdöttem. Gyakorlatilag az életemért. Még soha nem fáradtam úgy ki, mint a barlang és a csúcs közötti részen. Persze nem meglepő, Bandi szerint a Bükk egyik legdurvább emelkedő szakasza (persze a sziklafalakat és egyéb nem éppen turistautakat leszámítva), én meg a harmadik emeleti lakásunkból is csak lefelé szoktam gyalog menni, felfelé liftet használok. Nagyon rossz volt érezni gyengeségemet, de arra jó volt, hogy rájöjjek, hogy vinni kell némi mozgást az életmódomba, mert ez így röhejes. (Második sörömet fejeztem be, mióta írom a bejegyzést.)

Kárpátok Őre

Szerencsétlenkedésemből igyekeztem viccet csinálni ott helyben, hogy ne unatkozzunk, amíg rám kell várni. Őszülő hajamhoz idomultam erőnlétben, és 20-50 méterenként megálltam egy fánál pihenni. Jó szolgálatot tett a víz is, amit magammal hoztam a forrásból (illetve Tyuki bácsi hozta, én adtam hozzá az üveget), meg Bandi ásványvize is, amit magával cipelt itthonról. Néha komolyabban elgondolkodtam azon, hogy a többiek ketten hogy fognak felcipelni a hegycsúcsra, és onnan hogyan tovább. Bandi megnyugtatott, hogy ne aggódjak miattuk, simán otthagynának. Ez annyira felpörgetett, hogy minden szakaszt két lépéssel tovább bírtam. A csúcshoz közel egy pár is elszáguldott mellettünk, menetszelük lehűtötte gyöngyöző homlokomat, és a csúcsig már meg sem álltam. Csak egyszer. Végül 1 óra 20 perc alatt értünk a csúcsra, a Bandi által tervezett 45 perc helyett. A tetőn sajnos nem várt oxigénsátor, sem frissítő narancslé, sem törülközővel legyező lányok, így kis nézelődés után, immár a sötétedés miatt aggódva elindultunk Bánkút felé.

Bandi: Még sosem láttam muflont, pedig állítólag nagyon sok van a Bükkben.
Pár perc séta után muflonok tűnnek fel a fák között, és átrohannak előttünk az úton
Liszi: Én pedig szeretnék egymillió dollárt!

A csúcsról levezető út, ha nem is volt fáklyásmenet, de már tűrhető volt. Ráadásul nem röhögtünk kevesebbet, mint egyébként egész úton. Főleg a közel másfél másodpercig tartó muflon lesnél. Ha minden kívánságunk így teljesülne, ahogy Bandié. A Bánkútra vezető úton már mindenki fájlalta valamijét, és nyugtáztuk, hogy mindenkinek többet kéne mozognia. Persze leginkább nekem, mert a csúcs felé leadott teljesítményemmel aligha lett volna rám büszke Sobel hadnagy Currahee-n. Ízületi panaszaimat ráadásul egy idő után emésztőrendszeri túlterhelés okozta görcs vette át, így az utolsó 2 kilométer életem leghosszabb 2 kilométere volt. Nem is bírtam ki végig, de hogy hová helyeztem taposóaknát, az az én titkom marad.

Bánkúton kocsiba be, rommá lyukadt aszfalton le, és irány haza. Tudtuk, hogy annyira elfáradtunk, amitől már paradox módon nem lesz könnyű elaludni. Így is lett. Én pl. a szokásosnak mondható hajnal 2-ig húztam. Másnapra kíváncsiak voltunk, hogy mennyire lesz izomlázunk. Furcsamód nekem a lábamban szinte semmi, viszont a vállam és a hátam nagyon megérezte az egész napos menetet, és a megtett 25-30 kilométert. Viszont mindent összefoglalva nagyszerű túra volt. A haláltusámmal együtt is megérte elmenni, és végigcsinálni, és ha nem is jövő héten, de valamikor biztosan elmegyek újra.

Mindenkinek köszönöm a részvételt, és a következő túráig kívánok mindenkinek jó csapkodást és kellemes mufflon vadászatot!