Volt már nap, amikor változatos módon próbáltam kárt tenni magamban, a mai napon más dolgok okoztak fizikai fájdalmat.

Kosarazni mentem este. Tudtam, hogy minden tiszta latyak, és csúszik veszettül. Ennek megfelelően igyekeztem nem úgy elindulni itthonról, hogy futnom kelljen, mert az egyenlő lett volna a baleseti halállal. Mondjuk igazából mindegy, tekintve, hogy nincs igazi téli cipőm, az összes lábbelimnek tükörsima a talpa, szóval várható volt, hogy nem lesz könnyű utam. A buszt simán elértem, esés nélkül. Eddig minden remekül ment.

Vasgyári temető, leszállás. A busz lépcsője felé tartva már megcsúsztam. Ez figyelmeztetett, hogy a buszról lelépve is legyek észnél, valószínűleg veszély van odalent. Óvatosan leléptem, nem taknyoltam el, királyság. Ellenben két lépéssel később! Vágtam akkora hátast, hogy csak a villámgyors (hehe) reflexeim mentettek meg, hamarabb lent volt a két kezem a földön, minthogy a gerincem csattant volna. Fel is pattantam egyből. Körülnéztem, hányan röhögnek, de a busz ablakán található vastag koszréteg jótékonyan eltakart az utasok elől. Megúsztam egy kis tenyérfájással, mivel utána már csak kisebb breakdance és electric boogie mozdulatokat tettem, míg elértem a suliig, ahol kosarazunk.

A kosármeccs kb. ötödik percéig tartott a jókedvem. Akkor kaptam egy "lőtt" passzt here tájékra. Összegörnyedtem egy-két pillanatra, lányok-fiúk vigyorogva kérdezték, hogy megvagyok-e. Fog összeszorít, felegyenesedek, mondom, hogy mehet tovább. Bírom a fájdalmat, bírom a fájdalmat! Nem sírok, férfi vagyok! Nem nyúlok oda, nem egyedül vagyok! Nem otthon vagyok! Miért nem otthon vagyok? Otthon akarok lenni! Nem történhet ilyesmi a gép előtt ülve...

De még nem volt vége. Kosarazás végén öltözőbe be, ruha le, törülköző fel. Ekkor állt bele a fájdalom a jobb hüvelykujjamba. Szemem elé kapom: 1,5 centis kaktusztüske. Hát még jó, hogy nem a másik golyómat nézte ki magának a - régóta nem használt törülközőmbe valószínűleg még nyáron, száradás közben az erkélyen beleakadt - kis szemét.

Hazafelé a Villanyrendőrnél folytattam a breakdance és electric boogie mozdulatok gyakorlását a tükörjégen, de már esés nélkül megúsztam a hazautat. Itthon várt egy üveg bor, de már nem volt erőm és kedvem nekiesni. Így utólag belegondolva, mennyi fájdalomtól megkímélhet, ha nincs életem...