Kiűzettünk a Paradicsomból.

Megmérettünk, és könnyűnek találtattunk.

Ezekhez hasonló közhelyek kavarognak a fejemben a magyar jégkorong válogatott elitligából való kiesése óta. A Kanada elleni brutális, valamint a Szlovákia és Fehéroroszország elleni szoros - ám ettől talán csak fájóbb - vereségeket az "alsóházban" sem követték győzelmék, de még csak pontszerzés sem. Az osztrákok és a dánok egyszerűen átléptek rajtunk, majd azok a németek vitték be a kegyelemdöfést, akiknek egyébként teljesen mindegy volt.

Vajon elfáradtunk fejben és fizikálisan az első körben? Túl sokat vett ki a játékosokból a két idegtépően szoros meccs? Vagy a tét nyomott minket agyon a kiesési körben? Nem tisztem ezekre válaszolni, és egyébként is nálam sokkal hozzáértőbb emberek keresik majd az okokat, de talán mindegyik hozzájárult egy kicsit a kieséshez. Na és persze a fizikai különbségek játékosaink, és a különböző topligákból érkező ellenfelek között, a rutinbeli különbségek, és természetesen az sem mindegy, hogy melyik szövetségi kapitány hány játékosból választhat ki 25 főt, akit elvisz a világversenyre. Utóbbiból kiindulva nagyon sok - nálunk sajnos hiányzó - tényezőre rá lehetne mutatni, de most erre nem vállalkoznék. Aki ismeri hazánk jégkorongját, és nem csak a válogatott szerepléséből von le következetést, az tudja, hogy miről beszélek, és valószínűleg igazat is ad nekem abban, hogy hazánkban e sportág körül sincs minden rendben.

De térjünk vissza a világbajnokságra. Azt most hagyjuk, hogy mennyire torzítja a fair play-t, mennyire csorbítja a versenyszellemet egy szabály, mely alapján egy csapat nulla teljesítménnyel sem eshet ki a torna végén. Hagyjuk azt, is hogy a bírók - talán nem csak az elfogultságunk mondatja velünk - oly mostohán bántak velünk minden jégen töltött 60 percben. Az évkönyvekben 3 szoros és 3 nem annyira szoros vereség szerepel majd Magyarország mellett. A nevünk mellett szereplő 0 pont egy katasztrofális csapat képét festi majd annak, aki csak az évkönyvből tájékozódik. Ám aki látta a meccseket, a csapatunk játékát, és ismeri kicsit a hátteret is, hogy mekkora hátrányból indulva, milyen akadályokat leküzdve volt ott hazánk válogatottja Svájcban a legjobbak között, és ehhez hozzáteszi a helyszínen szurkoló magyarok fanatizmusát is, az minden bizonnyal megállapítja majd, hogy mekkora eredmény volt már az is, hogy ott lehettünk, és tudja, hogy minden tekintetben helyünk volt a legjobbak mezőnyében.

Egy biztos: mi soha nem felejtjük, ami Sapporoban, majd Svájcban történt. Jégkorongozó fiaink neve arany betűkkel kerül be a sporttörténetünkbe egyenesen az Aranycsapat, valamint mindenkori olimpiai- és világbajnokaink mellé. Remélem valami megmozdul itthon, és magas pozícióban tevékenykedő emberek, akik tehetnek a sportág fejlődéséért tesznek is majd valamit. A jégkorongunk már letette az asztalra az eredményt, azt hiszem ideje ellentételezni felé.

Mindenesetre én most gondosan összehajtogatom koronás címeres, piros-fehér-zöld jégkorongmezemet, és elteszem, hogy egy év múlva a divízió I. küzdelmein ismét büszkén viseljem, míg a fiaink jégen vannak. Addig sokszor hallunk, beszélünk még Peterdi góljairól, Ladányi okos gólpasszáról, Szuper bravúrjairól, valamint az egész csapat megalkuvást nem ismerő hozzáállásáról, példamutató odaadásáról, valamint szurkolóinkról, akik megmutatták a világnak, hogy mennyire lehet szeretni egy csapatot.

Köszönjük srácok! Bebizonyítottátok, hogy nem elérhetetlen az ígéret földje.

Viszlát A csoport! Nem vagy már elérhetetlennek tartott csoda, melyet csak a távolból szemlélhetünk.

Még visszatérünk!